Levél Mesterházy Attilának
Elnök
Úr!
Varsó
egyik külvárosában, pontosabban a Bieloleka kerületben áll egy emlékmű. Vörös
márványból készült háttér előtt bronzalak ül: O’sváth László. Kolozsvárott
végezte jogi tanulmányait, majd a Belügyminisztérium köztisztviselője lett.
1938-ban ő kapta az egyik legfontosabb feladatot: a menekültek befogadásának,
ellátásának, Nyugatra menekítésének megszervezését. A varsói emlékmű felirata
így hangzik:
„A
magyar–lengyel történelmi barátság elkötelezettje, több mint 130 ezer lengyel
menekült befogadásának, ellátásának és Nyugatra segítésüknek megszervezője 1939
és 1943 között, szembeszállva a szélsőjobb és a szélsőbal erőivel. A
közép-európai kereszténydemokrácia megújulásának hirdetője. Emlékművén
keresztül fejezi ki a lengyel nemzet köszönetét mindazoknak, akik a lengyel
menekültek megmentését előmozdították.” És ezután 35 név olvasható azon az
emlékművön, vörös márványba vésve. Többek között ezek a nevek: Antall József,
Esterházy János, Horthy Miklós, Kállay Miklós, Keresztes-Fischer Ferenc, Kudar
Lajos, Teleki Pál, Serédi Jusztinián. Ha Magyarországon állítanának fel egy
ilyen emlékművet, összeülne az ENSZ Biztonsági Tanácsa, porokat szedne
rettenetes felháborodásában a Zsidó Világkongresszus, és önök, Elnök úr,
szintúgy mélységesen fel lennének háborodva. Még hogy emlékmű örökítse meg
Kállay Miklós nevét! Aki miniszterelnök volt 1942 márciusától egészen 1944
márciusáig, az ország megszállásáig és a nyilas puccsig? Hiszen akkor csak
náci lehet, ugye? Vagy Keresztes-Fischer! Aki belügyminiszter volt a Károlyi-,
Gömbös-, Imrédy-, Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormányokban? Hát ez meg micsoda
nácifajzat, igaz, Elnök úr? Hát ez az alak személyesen irányította a politikai
rendőrséget, és volt képe ahhoz is, hogy a nyilasok mellett a kommunisták ellen
is keresztes háborút vívjon! Mit számít, hogy amúgy a német megszállás után
Mauthausenbe hurcolták. A lényeg, hogy a háború után a magyar kormány háborús
bűnösként akarta elítélni, csak az „imperialisták” nem adták ki, így ágyban,
párnák közt halhatott meg Bécsben. Hát Kudar Lajos?! Az meg csendőr alezredes
volt! Miképpen lehetséges egy csendőr alezredes nevét márványba vésni és
példaképül állítani az utókornak? Ráadásul „ezt a Kudart” Horthy avatta
vitézzé. S nem átallott 1942-ben az Államvédelmi Központ helyettes vezetője
lenni. Igaz ugyan, hogy Kudar Lajos csendőr alezredes hamis okmányokkal látta
el a politikai üldözötteket, akik így menekültek meg a Gestapo és az SS elől;
igaz, hogy a nyilas hatalomátvétel után fegyveres erővel akadályozta meg, hogy
a nyilas állatok a védett házakból hurcolják el a zsidókat; igaz ugyan, hogy
előre értesítette a letartóztatandó személyeket, hogy azoknak legyen idejük és
lehetőségük elmenekülni. Aztán a Nemzeti Számonkérő Szék pribékjei elhurcolták,
és a németek 1945 februárjában agyonlőtték. De akkor is csendőr volt! A háború
után a kommunisták el is vették özvegyétől a járadékot, sőt kitelepítették. És én
tartok tőle, Elnök úr, hogy ön még mindig „onnan” szedi történelmi ismereteit…
Aztán
itt ez a Teleki. Ez is olyan „gyanús alak”, ugye, elnök úr? Cserkész is volt,
miniszterelnök is volt „azokban az időkben”, szinte lúdbőrözik az ember háta.
Nem csoda, hogy önök és a hazai „liberálisok” megakadályozták szobrának
felállítását a fővárosban, és Teleki emlékezetét Boglárra száműzték. De tudja,
mit, Elnök úr? Teleki jó helyen van ott! Mert Bogláron gyakran találkozhat
Serédi Jusztinián szellemével. Annak a magyar hercegprímásnak a szellemével,
aki Vácott és Bogláron általános iskolát, gimnáziumot és kollégiumot alapított
a lengyel menekültek gyermekeinek, illetve a Lengyelhonból érkező árváknak. És
tudja, kik voltak zömében azok az árvák, Elnök úr? Lengyel zsidók gyerekei.
Zsidó gyerekek ezrei leltek menedéket Magyarországon, Elnök úr. Horthy
Magyarországán. Idősebb Antall József menekültügyi kormánybiztos pedig kiadott
egy körlevelet minden magyar közigazgatási szervnek, ezzel a szöveggel:
„Magyarországon nincsenek lengyel zsidók, csak lengyel menekültek!” Nem tudom,
érti-e az Elnök úr… Úgyhogy elmondom ezt is: Serédi Jusztinián és Glattfelder
Gyula csanádi püspök már 1938-ban az első zsidótörvény parlamenti vitájában
elítélte a zsidók kollektív büntetését. És Serédi tudtával és támogatásával
rengeteg lengyel zsidó nyert menedéket magyar kolostorokban. Tudja, Elnök úr,
ez a „klerikális reakció”. Horthy Magyarországán, amiről Ungváry Krisztián így
nyilatkozott a Die Weltnek új könyve megjelenése kapcsán:
„– Ön
nagyon plasztikusan írja le, hogyan vettek fel elszegényedett parasztok
tömegesen minimális hiteleket uzsorásoktól heti 10 százalékos kamatra, és
hogyan vonszolták őket bíróság elé fizetésképtelenség miatt és tették
nincstelenné mohó ügyvédek. Az uzsorások és az ügyvédek mind zsidók voltak, az
áldozatok többnyire magyarok. Áldozatként nem kellett az embernek
szükségszerűen antiszemitává válnia?
– Ilyen körülmények között nagyon nehéz volt nem rasszistává lenni. Ennek
bizonyos képzettségi szint lett volna az előfeltétele, amellyel ezek az emberek
nem rendelkeztek. Sajnos a természetes reflex az, hogy az embereket a külső
attribútumok szerint ítélik meg, és zsidónak élték meg azt, aki a hitelt adta,
még akkor is, ha esetleg nem is volt az. Az átlagember számára túlságosan nagy
kihívás volt – és ma is az –, hogy e mögé a kategorizálás mögé nézzen.”
Mindez
nem ad felmentést a szörnyű bűnökre – de azért előbbre jutnánk, ha ezt is meg
lehetne vitatni. De addig is, Elnök úr, ez Horthy Magyarországa. Ezek Horthy
miniszterelnökei, belügyminiszterei, ez Horthy csendőr alezredese,
hercegprímása. És a lengyelek tudják ezt. És nem felejtik. Jó, ha magyar
emlékezetet, magyar múltat, magyar históriát kutatunk a lengyelek fővárosában.
Magyar múltat kutatva, időt tapogatva térjünk most vissza Varsóba, a Palota
térre. Azért, hogy megálljunk a régi várfalnál egy pillanatra, idősb Antall
József emléktáblájánál. Kicsit odébb sétálva pedig az 1944-es varsói felkelés
emlékműve áll elénk. Döbbenetes látvány az emlékművön ez a gyerekember, kezében
fegyverrel, fején az őhozzá képest óriási rohamsisakkal. És ennek az emlékműnek
is van magyar vonatkozása, mégpedig óriási jelentőségű! Mert bár Magyarország a
második világháborúban Németország szövetségeseként harcolt, a Varsó környékén
állomásozó magyar honvédcsapatok – a német hatóságok szigorú parancsa ellenére
– élelmet és fegyvert juttattak a harcoló lengyel felkelőknek és a lengyel Honi
Hadsereg katonáinak. Lengyel Béla és Szabó László főtisztek tárgyalásokat
folytattak a Honi Hadsereg tisztjeivel, és kötelezettséget vállaltak arra,
hogy semmiféle harci tevékenységet nem folytatnak a lengyelek ellen, még német
parancs esetén sem, illetve engedélyezik a lengyel civilek és felkelő egységek
átvonulását a magyar állásokon keresztül.
Megható
pillanatai voltak a lengyel–magyar barátságnak azok a vasárnapok is, amikor a
magyar katonák és a lengyel lakosság együtt vett részt a miséken.
Mi
jórészt elfelejtettük mindezt. Mert elfelejttették velünk, Elnök úr, és
elfelejttették önnel is. A lengyelek azonban emlékeznek. Erre is.
Jó
mindezt észben tartani. Mert „mélységes mély a múltnak kútja” – és mi itt a
második világháború óta e kút kávája körül nyargalászunk, és csak azt látjuk,
amit a kommunista történetírás látni engedélyezett nekünk. Semmi mást. Így
aztán, amikor önök a „történelem átírása és meghamisítása” miatt panaszkodnak,
akkor csak azt a történelmet féltik, amit önök már átírtak és meghamisítottak.
Úgyhogy legyen méltányos, Elnök úr. Ön kiadott egy nyilatkozatot, többek között
ez áll benne: „Horthy Miklós mellszobrának avatása a mai politikai kurzus
személyikultusz-imádatának egyenes következménye. A mai politikai légkörben egy
ilyen gyalázatos rehabilitáció következmények nélkül megvalósítható. A Fidesz
tiltakozása álságos: csak azért tiltakozik a szoboravatás ellen, mert attól
tart, a külföldi baloldali média antiszemitizmus címén rossz színben tünteti
fel ismét Magyarországot.” Elnök úr! Ennek a néhány sornak minden állítása
hazugság. Méltánytalan hazugság. Semmi szükség arra, hogy ön Gyurcsány Ferenc
szintjére süllyedjen. Inkább utazzon Varsóba, és kutassa a magyar emlékeket.
Utána töprengjen el azon, vajon a romániai zsidóságot kiirtó Antonescu
marsallnak miért lehet annyi szobra szerte Romániában. Azért miért nem őrjöng
senki sem?
Talán,
egyszer lesz lehetőség értelmes szóváltásra minderről. Már ha fontos ez
egyáltalán…
Jó lenne, ha a magyar televízió ennek alapján készítene egy
programot Svédországról!!!
Jobboldali
körökben is, de baloldaliakban aztán pláne, a skandinávok mindig,
legalábbis sokszor amolyan „bezzeg országok”. Bezzeg Dánia, bezzeg
Svédország! Ahol a farmerek megélnek a terményeikből, az emberek decensen
polgárkodnak, felhúzzák a nemzeti lobogóikat a kertben, kedvesek, udvariasak,
és ahol soha egy darab kommunista nem rontotta szét náluk a levegőt. A svédek
olyan irdatlan jó fejek, és semlegesek Napóleon óta, hogy még a második VH-t is
csak a hírekből látták, miközben otthon frankó designcsészéből itták az
áfonyaszörpöt. Leszámítva persze azokat, a szegény skandináv országokat, akiket
megszálltak a németek (azaz a svédeken kívül mindenkit) Ez is csak úgy ment
azonban, hogy európai értelmüket, amiben véve vannak, nem törte meg a náci
megszállás, ők végig szuperpolgárok maradtak. Bezzeg mi…
És
itt oldalfüggetlenül előbukik a közép európai minderwertigkeistcomplex. A mi parasztjaink rühösek, a mi
tájaink koszosak, mi persze szervilis módon benácultunk a megszállás alatt
(szűk egy évről beszélünk) Mi nem tettünk semmit a haladás vívmányaiért, minket
szétcsűrtek a komcsik, és stb. Pedig a történelmi valóság nem állhatna
távolabb ennél a szép, és népszerű, és sajnos nem csupán az sztk-várókban ,
hanem értelmiségi körökben is elterjedt nézettel. A svédek ugyanis sötét
titkokat rejtegetnek a szöszi burájuk alatt, ami nem csupán az ABBA nevű
terrorbrigád ráeresztése volt Európa klasszikusan kiérlelt zenei ízlésvilágára.
Nos
előre bocsátom: a vikingek is pont azért szeretik kerülni a magyar jobboldalt,
amiért a németek. Ez itt egy trollblog, tehát nem kell kertelni: a svédek
szélsőliberalizmussal kompenzálják az évszázadon át gyakorolt náciságot. Mert
bizony, bármilyen kedvesek, aranyosak most, igazi, hamisítatlan, mocskos nácik
voltak anno, jóval hosszabb ideig, mint a nácik maguk. Nincs mit ezen szépíteni.
És ahogy az lenni szokott minden neofitával, általában a ló másik oldalán keres
magának menedéket, így határolódva el korábbi önmagától. A „múlttal való
radikális szakítás” keretében az egykori Waffen SS-es Günther Grass is olyan
szocdem lett, hogy vörösen fluoreszkál a sötétben. De ő csak egy ismert példa
arra, ami a skandináv országok többségében az alapvető értelmiségi és politikai
hozzáállást meghatározza, ez pedig az intézményes állami náciság kompenzálása.
Mit
kell tudni a svédekről? Azon túl, hogy persze tudjuk: Nobel-díj, IKEA,
húsgombóc, ABBA. A műveltebbek tudják még Gusztáv Adolfot, az Ericssont és az
Ace of Base-t is (ahol az énekes csávó volt szkinhed korábban) de ez már
lényegtelen. Kezdjük Nobellel. Bár manapság már a Nobel-díj – főleg annak
„bölcsész” ágazatai, tehát a Béke és Irodalmi Nobel-díjak a globális baloldali
és liberális politikai oldal kizárólagos játszóterei, a díjalapító feltaláló
egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű humanista. Alapvetően embergyűlölő volt,
hatalmas Nietzsche fanatikus, ateista, és a kor radikális politikai nézeteinek
követője. Megházasodni soha nem házasodott meg, de az irdatlan vagyont,
amit aztán halálakor a díj magalapítására szánt, tulajdonképpen nem épp
erkölcsös üzletpolitikával szerezte. Ő volt a XIX. század végének legnagyobb
fegyverneppere. Bár a hivatalos életrajzok szeretik a dinamit „polgári”
hasznát kiemelni, de hát attól még tudjuk, hogy ezzel főleg az emberek egymást
robbantgatták, és nem feltétlenül a kőbányákat, bár azokat is. Ezen kívül több
más fegyverrel kereskedett az oroszoknak, és gyakorlatilag bárkinek, akinek
valami kellett, amivel lőni és robbantani lehet. Ebből a pénzből lett a
Nobel-díj.
Aztán
az IKEA. A jó öreg
Ingmar Kampradról 1994-ben derült ki, hogy 1942-től tagja volt a németbarát
fasiszta Nysvenska Rörelsen mozgalomnak. Egészen 1945 szeptemberéig kitartott
az Ügy mellett. (Ugye tudjuk, hogy májusban a háborúnak vége volt?) A világ ma
egyik leggazdagabb embere ráadásul tagtoborzással és pártfinanszírozással
foglalkozott a Mozgalomnál: hiába, az üzleti érzék mindenütt kiütközik.
Majd amikor az említett húsgombócokat majszoljuk, és bajlódunk az asztallábbal,
mindig jusson eszünkbe a jó öreg Ingmar, aki köztudottan alkesz is, nem csupán a
leggazdagabb szabad lábon élő igazolt náci. Az ABBA „Mamma Mia” című száma
a Dán Nemzeti Párt (az ottani Jobbik) bevonuló száma volt 2010-ben, amiért
elvileg a zenekar tagjai pert akartak a nyakukba akasztani, de végül nem lett
az ügyből semmi. Szóval picit ők is belekeveredtek a széljobb ügyeibe, bár az ő
bűnük inkább a diszkó-korszaknak nevezett ízlésholokausztban való
kulcsszerepük.
Szóval,
bár Svédország konkrétan nem vett részt a második világháborúban, szerepe a
XX. század eme nagy kataklizmájában koránt sem olyan egyértelmű. A történet
kicsit összetettebb: ez volt ugyanis az időszak, amikor a svéd politikai
rendszer, többek között véres, sokszor összecsapásokkal tarkított események
során a húszas évekre olyan kétpártrendszert hozott létre, ahol egy lájtosabb
szocdem és egy radikálisabb, „kommunista –szocialista” párt kezdte el
képviselni a népet. Így vált Svédország minden baloldali álomföldjévé. De
milyen volt ez a baloldal? Míly meglepő: a harmincas évek egyre
radikalizálódó közegében épp a korábban kommunista bázisú „balabbik baloldal”
kezdett egyre inkább a kontinens fasiszta mozgalmai felé kacsingatni. A sztálinista
komcsik közül kivált Szocialista Párt lett a svédek számára a nácibarát
szekció. Hát ilyen volt ez a baloldal. A legkeményebb ellenállásba a
Konzervatívok részéről ütközött Európa „haladó” nézeteinek, a kommunizmusnak, a
szocializmusnak és a fasizmus eltérő formáinak beáramlása, de ezt az irányzatot
a harmincas évek elején lemosták a színről a különböző baloldali pártok.
A
„mérsékelt”szocdemek lettek az irányítói a folyamatnak: miután a keményen
náciellenes, konzervatív Arvin Lindmann megbukott, a szocdemek koalíciója révén
a középutas(-nak kikiáltott) Per Albin Hansson került hatalomra. Ő ugyan
nem volt annyira komcsi és náci, mint baloldali ellenzéke, mely sztálinistákra
és nácikra oszlott, de nem is volt annyira németellenes sem, mint a
konzervatívok. Egy furcsa hibrid rendszert üzemeltetett a harmincas évek
nagy részében, és a második világháború alatt is, melyet kritikusai „szociális
fasizmusnak” neveztek. A fasizmus korporatív eszméit, és a
szociáldemokráciát kombinálta, megsózva némi fajelmélettel is.
Hivatalosan Svédország amúgy kétkulacsos politikát folytatott: a német hadsereg
simán használta a svéd vasutakat, és a svédek ipari nyersanyagot szállítottak a
németeknek. Churchill úgy jellemezte ezt, hogy a svédek mindkét felet – őket és
a németeket – kizárólag a profitért voltak hajlandók segíteni. A
megmentett zsidókat is durván lenyúlták több esetben, ha meg nem tudtak
fizetni, kanyar nélkül dobták fel őket a Gestaponak. Az angolok is csinálhattak
ezt-azt svéd segédlettel, mint például menekültek kiképzését a felszabadító
alakulatokba: amíg fizettek. Hát szép.
Visszatérve:
ez a kormány volt az, amelyik 1934-ben (!!!) a Szociáldemokraták (!!!)
javaslatára elfogadta a Sterilizációs Törvényt, ami lehetővé tette, hogy
mentális betegek, örökletes betegségben szenvedők, vagy szimplán nem elég
fajtiszta egyedek államilag sterilizációra lehessenek kötelezhetők. A
számok valahol 100 ezer körül lehetnek a 10 milliós Svédországban. A cucchoz
persze „beleegyező nyilatkozat” kellett, de egy elmebetegnél ugye hogy is
lehetne ilyent hitelt érdemlően kiállítani? Ugye értjük: nyílt titok, hogy ez
egy kényszersterilizációs program volt. A svédek 1934 és 1975 (!!!!)
igen 1975 között több embert sterilizáltak, mint a nácik Németországban.
Konkrétan sterilizálták az összes svédországi cigányt például. Olyan
politika, ami leginkább a Jobbik álmaiban teszi Svédországot „bezzeg országgá”
de nem a jóérzésű polgáréban.
Hitler
a maga fajelméletét, és azt az ötletet, hogy Németország lakosságát a szőke
kékszemű irányba módosítsa adminisztratív állami eszközökkel, a svéd
gyakorlatból emelte át.
Igen, gyakorlatot mondtam. A svédek ugyanis a sterilizációs törvények
alkalmazása előtt már 1909-ben pénzelték a „Svenska sällskapet för
rashygien”-t azaz a Svéd Eugenikai Intézetet. Ebből nőtt ki az Uppsalai
Egyetemenen az a Fajbiológiai Intézet(SIFR), amely 1922-ben elsőként a
kontinensen, mintául szolgál a hírhedt náci intézeteknek is. Első volt, de
utoljára is szűnt meg 1958-ban (!!!!) Az amúgy egy bukott kommunista rezsim
serénységével felszámolt archívumában, amit Európa egyik leghírhedtebb és
legszókimondóbb antiszemitája, Herman Lundborg alapított meg, arra lehet
következtetni, hogy részletes adatokkal rendelkeztek a Svédországban élő
kisebbségekről. (!!!) Kiterjedt kutatásokat végeztek abszolút fajelméleti
alapokon. A nácik is átvették többszázezer tételes híres
fotógyűjteményüket, amit készséggel bocsátottak berlini testvérintézetük
rendelkezésére a háború alatt. Hogy miért, azt ne akarjuk tudni…
Nos
hát ilyen cifra múlttal a hátuk mögött szegény svédeknél nem csoda,
hogyha a hatvanas-hetvenes évektől az inga épp a másik irányba kezdett
el kilengeni, és most pont az ellenkezőjét igyekeznek megvalósítani a XX.
századi gyakorlatnak. A csontvázak folyamatosan hullanak ki a
szekrényből. Legutóbb épp a stockholmi városháza keveredett egy „listával”
kapcsolatban kínos helyzetbe, mely listán az utóbbi évek Svédországba érkezett
„napbarnított” bevándorlóit tartották számon. A vezetőség persze
tiltakozott, de ilyen történet után nem csoda, ha van is miért, lévén a
svédországi cigány népességből hiányzik egy-két generációnyi purdé,
köszönhetően a korábbi –ismételjük meg - állami kényszersterilizációs
gyakorlatnak.
Tehát
amikor a német sajtó jól elveri a port hazánk náciságán, vagy épp a svédek
szörnyülködnek, akkor immár legyünk tisztában azzal, hogy igazából nekik van
okuk mi miatt szégyenkezni.
Bár Raul Wallenberg mindig a mi hősünk is lesz, de ő más volt, mint számos
honfitársa. Szögezzük le, a legtöbb magyar Igaz nem pénzért mentett
zsidókat. Ahogy a lengyelek sem. Nálunk az állam soha nem szponzorálta emberek
kényszersterilizálását, és nem készültek hivatalos felmérések éveken át a
felsőbb és alsóbbrendű fajokról. Nálunk Szálasi és az ő kis csapata alig pár
hónapot, és nem évtizedekig kormányozta az országot. A lenácizott kormányzó
meg olyan volt, mintha Európa közepén egy keményebb kötésű Arvin Lindmann-irányvonal
maradt volna érvényben, A Gömbös Gyula-fazonú szociális fasiszta vezetés
nálunk epizód volt, nem olyan politikai korszak, ami kitartott volna a háború
után még 10 évig.
Továbbmenve: nem Horthy nevét viseli köznévként a „quisling” kifejezés,
hanem Norvégia náci bábállamának vezetőjét, aki ha lehet úgy fogalmazni túl is
kompenzálta picit a megszállók kívánalmait. Miközben a magyarokat se a
szövetség, se a megszállás nem „nácította” be, addig a norvégoknál és dánoknál
ez nem mondható el. Quisling politikai pályája, mely a kommunista
szervezkedéstől egészen a háború előtti norvég védelmi miniszterségig vitte
jóval cifrább és sokkal inkább az akkori politikai fősodor része, mint Szálasi
1944 októbere előtti bohóckodásai. Ennyit a vikingekről. Tehát nekünk, itt,
Magyarországon még akkor sincs okunk szégyenkezni, ha a mi egykori
nácijaink (már ha még élnek) csupán nejlonszvetterben ............. a kutyáikat
a panelházak tövében, és nem a világ leggazdagabb emberei közé tartoznak. De
hát ugye régi mondás: mindig annak nagy a szája, akinek van mit takargatnia.
És a skandinávoknak bőven van mit…
